Koszos is, zötyög is, meg háromnegyed órával lassabban is visz fel ma a fővárosba, mint a ’80-as években, de közalkalmazottas felezős papírral még a jegy sem kerül többe, mintha Oszkárral mennék. És közben azért tudok dolgozni a laptopomon, legalább ennyi jó van benne, még akkor is, ha a wifi-t a saját telómmal adom magamnak, mert ugye ez csak az IC-pótjegyért járna…
Szóval ülök a vonaton vasárnap délelőtt, felszáll mellém a fülkébe egy idős úr, erős délvidéki akcentussal, kicsit már nehezen is formálva a mondatokat. Pár perc múlva jön a kalauz, az én jegyemet kezeli, az idős bácsi meg csak lazán előkapja az igazolványát, hogy neki nem kell jegy. De bizony hogy kell! A kalauz már számol is: 290 Ft a gyorsvonati jegy meg 500 a pótdíj és pötyögi is a masinájába. Na de nekem azt mondták, nem kell – így a bácsi – és ezzel kezdetét veszi a kilátástalan diskurzus:
– Nincs pénze, nem fizet.
– De akkor is muszáj fizetni, honnan jött, meddig utazik.
– Ő már 80 elmúlt, csináljanak vele, amit muszáj, akkor sincs pénze, márpedig ez szégyen…
Közben befut a vonatvezető is.
– Mi a gond?
– Nincs jegye a gyorsra.
– Hát írsz neki.
– De nem fizet…
Kérdezgeti hát ő is a bácsit, feltűnik neki az akadozó magyarság, kérdezi a kollégát: magyar állampolgár egyáltalán? A bácsi büszke felháborodással kapja elő a személyi igazolványát, hogy igenis ő magyar állampolgár. A MÁV-osok még tanakodnak egy kicsit, aztán ráhagyják: ha szabályosan járnának el, írhatnák a papírokat, gyárthatnák a soha be nem fizetett csekket, vagy a következő állomásnál tényleg ki kellene penderíteniük egy 80 éves öregembert a vonatról. Nem csodálom, hogy nem kell ez nekik. A bácsi visszaül a helyére, még duzzog egy kicsit, aztán olvas tovább.
A következő „Új felszállók jegyeit kérem!”-nél már mindenki úgy csinál, mintha semmi sem történt volna. Az a kéz, amelyik az egyik oldalon politikai tőkekovácsolásra osztogatja magyar állampolgárságot, a másikon pár száz forintokat akar pluszban beszedetni, mert ahhoz nincs bátorsága, hogy felvállalja a Horn-féle ingyenutazás megszüntetését, beismerje, hogy nem akarja a MÁV-nak még több veszteségét finanszírozni, önfenntartóvá tenni meg képtelen. A Vityó-féle bagázs ontja a törvényeket, gyártja az átgondolatlan, betarthatatlan szabályokat, mi meg morgunk, sunnyogunk és zötykölődünk, hogy azért eléljünk egyik napról a másikra Abszurdisztánban. Mint cseppben a tenger, ebben a jelentéktelen közjátékban is benne van a „nemzeti együttnyűglődés” rendszerének az undorítósága: mindenki „jobban jár” azzal, ha sumákolunk. Tényleg ez kellett nekünk?
(Másodközlése annak, amit a Szabad Város blogon agyaltam:
http://szabadvaros.blog.hu/2015/12/14/cseppben_a_tenger_620)
