Az előzmények óta eltelt a röpke 57 nap, ott voltam 14:45-kor. De minek. Csöndes letargiában ücsörögnek a páciensek a folyosón, néha kijön egy asszisztens, behív valakit, csak úgy név nélkül, isten tudja milyen alapon kiválasztva. Fél négy felé a 15:00-ás beteg elkezd kérdezősködni, kit mikorra hívtak be. Hogy még én is itt várok? Ja, akkor nem izgul. „Illetékesnek” érezvén magam, a következő ajtónyitáskor egész kicsire összehúzva magam érdeklődöm a tényleg ILLETÉKESNÉL: nagy tisztelettel tudakolnám, mikorra várható sorra kerülésem lefolytatásának megtörténte, merthogy bő három fertályórával ezelőttre érdemeltem ki egy társadalombiztosítás által finanszírozott orvos által való megtekintés eszközlésének foganatosítását. Tekintettel arra a nehezen megkerülhető tényre, hogy nekem négytől már máshol van dolgom.
„Ne tessék türelmetlenkedni!”
Hát úgy nézek én ki, mint aki türelmetlenkedik??? Nyilván rohadt türelmetlen vagyok, ha kb. két hónap várakozással, ötven perccel az időpontom után egyszer csak megszólalok, és tájékoztatást merészelek kérni az egészen közeli (?) jövő várható alakulásáról… Azért némi szánalmat csak sikerült ébresztenem a rendelő munkaszervezésének – egyébként alulfizetett, ideges és zaklatott – nagyhatalmú úrnőjében, mert úgy öt perc múlva újra nyílt az ajtó, és immár LISTÁVAL a kezében megjelent a színen, és elkezdett neveket olvasni. A 14:00-os nem jelentkezik. Hogy már végzett, megunta, vagy el se jött, azt nem tudjuk, de mindegy is. A 14:15-ös se. A 14:30-as névre feláll egy huszonéves forma lány, hogy ő lenne az. Na, a következő, az már én vagyok.
„Jó, akkor majd most jön az ifjú hölgy, és azután maga.”
Értem. Akkor köszönöm szépen, én nem jövök.
„Hogyhogy?”
Mert mint mondottam, négykor már máshol kell lennem. Most majdnem egy órával vagyunk az időpontom után, úgyhogy mire a hölgy után bejutok, én innen már öt perce elmentem. Kvantumugrásban elég jó vagyok, de az időutazás még gyengén megy. Kéne olyan tekerős medál, mint Hermionénak a Harry Potterben, de még a Vaterán is nagyon drágán adják.
Nem részleteztem neki, de nem kamuztam, nem előrehazudni akartam magam. De négykor tényleg dolgom van. Ott kell lennem a kezdődő előadáson. Nagyon durva lenne lábujjhegyen beosonni negyed-fél öt között az előadóba. Mit szólnának a hallgatók, meg pláne az előadó!!! Aki én vagyok…
Úgyhogy megkérdeztem, mikorra jöhetnék vissza? Ugye nem kell új időpontot foglalnom megint két hónap múlvára?
„Jöjjön vissza holnap.”
Jó, jövök! Mikorra?
„Ja, hát azt ő nem tudja megmondani!”
Jöjjek vissza, üljek le, menjek le alfába, hibernáljam magam, alakuljak indiai oszlopszentté, aztán majd egyszer csak behívnak. Erősen tekert az agyam, hogy hogyan adjak nyomdafestéket is tűrő, etikai normáim határain is belül maradó, de mégiscsak adekvát választ eme felvetésre. Nem nagyon sikerült. A csöndet a sorban előttem lévő ifjú hölgy törte meg, és oldotta fel a konfliktust. Felajánlotta, hogy beenged maga előtt, neki már úgyis mindegy. Vannak még csodák. Talán újra kellene hinnem a Mikulásban is. Amikor épp nem azon küzdök, hogy ne vetkőzzek ki kultúrember mivoltomból, én szoktam hölgyeket előreengedni: bejáratnál, buszra szállva, lövészárokban (na jó, ott nem mindig), de most elfogadtam. Ez egy nagyon kivételes eset. Ha lettem volna annyira előrelátó, hogy megjegyzem a nevét a listaolvasáskor, ezzel a poszttal most megőrizhetném az internetikus örökkévalóságnak. Nem tettem, így most csak névtelenül vagyok hálás neki, hogy öt percet rám szánt az életéből.
Szóval végre bejutottam a magyar egészségügy egyik szentéjébe! Miközben rebegtem magamban a hálaimákat, az előbb még oly mogorva asszisztens hölgy is megenyhült, sőt exkuzálta magát: sürgős esetek, meg ellenőrzés, meg felesleges tennivalók stb. Én megértem. Én nem haragszom. Én nem akarom őket se bántani, se bosszantani. De attól még nem oldódik meg az én problémám.
Ez utóbbi egy másfél másodperces magnifikátorral augmentált vizuális obszerváció eredményeként jutott egy stációval közelebb a megoldáshoz. Ugyanis elmondtam a dokinak, miért jöttem, és azt gyanítom outsiderként kiguglizva a dolgot, hogy egy atheróma nőtt a fejemen. Fogta a nagyítóját, rápislantott, és aszonta, ja! Ambuláns ki kellene szedni. Mondom, ühüm, azé’ jöttem.
Ennél klasszisokkal tovább tartott, mire találtak egy előjegyzési időpontot egy ilyen kisműtétre. Végül az is meglett, laza 50 nappal későbbre. És még az ifjú hölgy is örült, hogy tényleg nem kellett öt percnél többet várnia azért, mert előre engedett.
Hurrá!!! Egyrészt egy héttel rövidebb várakozás, mint az első körben, másrészt ők megcsinálják! Király! Nem küldtek tovább, nincs újabb előjegyzés, nincs újabb várakozási kör, ahogy gyanítottam. Közben lesz Mikulás, (most már tényleg hinnem kell benne), meg Karácsony (hinnem kéne a Jézuskában is? Lehet), meg egy Újév is (na, de az újévi fogadalmakban már csak nem fogok hinni)! De talán végre megszabadulok a csomómtól.
Amikor a körzeti dokihoz mentem, egy borsónyi bosszantó bütyök volt a hajam között. Most már babszemnyi bizsergő bumszli. Remélem még nem lesz cseresznyényi csúf csombék, mire kés alá kerülök. Pláne nem olyan, mint ez…
