Még mondja valaki, hogy a „nomen est omen” nem működik: ami az MMA-nál (Magyar Művészeti Akadémia; http://www.mma.hu/) folyik, az legalább olyan elszánt verekedés, de egy fikarcnyival sem tisztább és pláne nem nemesebb küzdelem, mint ami az MMA-ban (http://hu.wikipedia.org/wiki/MMA_(küzdősport) zajlik a küzdőtéren. Csak míg az utóbbi a kevert harcművészetek véres-brutális, de korlátok közé szorított formája, az előbbi a művészetek közé kevert, szabályok nélküli, eszkalálódó, véres-brutális harc színtere. Míg a küzdősportba az száll bele, aki ott akarja levezetni harci energiáit vagy szocializálni agresszivitását, frusztrációját, addig a Művészeti Akadémián egy frusztrált és agresszív vezető akarja maradék energiáit levezetni azokon a művészeken, akik nem férnek bele a nemzeti-ideológiai alapon szervezett kultúrharcába.
Nem most kezdődött ez, a kultúrára káros átpolitizáltsága már akkor megvolt az MMA-nak – és ezért is volt súlyos hiba – amikor az alaptörvénybe betonozással belőle csinált az MTA-val azonos rangú és rendű köztestületet az erős szemellenzővel felvértezett Orbán-kormányzat. Eleve képmutató ígérgetés volt olyasmit állítani, hogy egy nemzeti-konzervatív alapon létrehozott civil szerveződés majd attól, hogy jogosítványokat, hatalmat kap és köztestületté emelik, képes lesz kiegyensúlyozottan irányítani és képviselni mindazokat is, akik ideológiai szempontból szemben állnak vele. Ehelyett ez csak arra volt jó, hogy szeret - nem szeret alapú szűrőt építsen be, berkeken belüliekre és kirekesztettekre ossza a magyar művészeket, és a sokszínűség és útkeresés helyére a kettéosztottságot és a kötelező haladási irányt állítsa. Fekete György nem tett mást, mint túlnőtt elődjén az egyetlen területen, ahol képességei voltak rá: mint kultúrharcedzett jó komisszár, kiteljesítette az alaptörvénybe kódolt hibát: zsákutcába kormányozta a magyar művészeti irányítást.
Nem lesz könnyű helyrehozni a rombolást, de talán elindult valami.
Nagyon nem tetszett, amikor hajdan láttam, hogy Szörényi Levente mennyire a nemzeti-konzervatív politikát támogatja, hogy nyíltan a Fidesz mellett tette le a voksát. De akkor is tiszteltem Szörényit azért, hogy megalkották az István a királyt, tiniként, egyetemistaként is szerettem a zenéjét, és azóta is hallgatom akár Bródyval, akár mással szerzett muzsikáját, hisz az alkotásait tőle függetlenül is szeretem, szerethetem. Szomorú voltam, hogy nemzeti konzervatív lett belőle az évtizedek során és nem nemzeti liberális, de hát ez van, ezt választotta. Tett le annyit a magyar modern zenekultúra asztalára, hogy a tisztelet azért megmaradjon.
Most viszont örülök. Nem mintha egy jottányit is közeledtek volna a politikai nézeteink, de jó ilyen egyértelműen megtapasztalni azt, hogy azon az oldalon is vannak értelmes emberek, gerinccel, ami nem hajlítgatható a jelenlegi hatalom kénye-kedve szerint sem. Nem sopánkodom azon, hogy miért nem szólalt meg sokkal hamarabb – szerintem lett volna rá ok épp elég – a magyar kultúrában zajló „fülkeforradalmi” ámokfutás miatt, inkább fellélegzem egy kicsit attól, hogy végre megtette. Nem csak ő, hanem több más konzervatív értéket képviselő művész nyilvánította ki most valamilyen formában, hogy nem kell nekik a kultúrkomisszár. Nagyon remélem, hogy sokan fogják követni a példájukat és a művészet megint támaszt és lehetőségeket adó, nem pedig fojtogató kereteket kap.
